Miért ír a "költő"?

 

A költészet a menedéke az árva szívnek mely sokakat megért.

Ám elvesztette azt, akiért mindeddig élt.

A sorok végi rímek, a ritmus, a csengések,

Örömöt hoznak kicsiny életébe e vénnek.

 

Közben ócska papírra egyre karcolja sorait,

Más szenvedő lelkek érthessék meg okait.

Álmaiban felsejlik a vágy, a szívbe égett emlék,

Mely egyszer talán megkopik ismét.

 

 

Versek

János Bácsi - 2061

 

A Hold sötét fátylát a városra dobta,

hogy újra Ő lehessen az, ki túlragyogja.

Hosszú, magas ablaka mögött ülvén,

ráncos, öreg, remegő kezében egy könyvet szorongat,

s lapjait egyre hajtogatván egy öregúr olvas.

Közben az üvegen át szemléli a nyüzsgő várost,

mely épp ellentettje szobája csendjének,

melyben csak a kandalló tüze az ének,

s néha kutyája szusszan még meg.

Nyugodtan, lassan lélegezve, bölcsen és egyhangúan szemlél,

de mély barázdákkal övezett, kacér szemében látni a ki nem hunyó fényt.

Mosolyog szíve,

hisz szép ez a város újra élve.

Eljött az este, sok ember jár nyüzsögve szerte.

Alant az utcákon munkából hazaigyekvők kaptatnak,

néha szilárd tompa léptek, imitt amott kopogó női képek.

Egyesek buszokon vállalnak pár percre közös sorsot társaikkal,

kibeszélve mi történt a műszakon másokkal.

Fényszórók kanyarognak hazafelé az utakon, hisz el telt ez a nap is,

ilyenkor alszik már odahaza még a pap is.

A tehenek jól végezték dolgukat, az istállókban megfejve nyugosznak,

míg az őrző-védő legjobb barát ebek az udvaron ugatnak.

 

2

 

Másbarát az ki borbarát,

nem mindegy hová viszi a poharát.

A pincék során csendülnek a poharak,

cigánnyal húzatják a nótát a tréfás kedvű urak.

A meleg, remegő lágy fényben sorra hajlanak el egymás után a lapok,

a padlón ritmusra kopogtat a lompos kutyafarok.

Néha fel-felnéz János, ez a jó öregséget megélt öregember,

s gondolatai hátrébb járnak több mint egy fél század évvel.

Az imént egy-egy régi szerelem,

mint esőcsepp inal az ereszen,

most pedig a dolgos, munkás évek vannak a terepen.

Ugyanis nem mindig nyüzsgött ám ennyire ez a hely,

hosszú-hosszú időn át lyukas volt a persely.

Az első nagy világháború multán,

a Trianoni Békediktátum után,

közel került a határunk,

kint maradt sok dicső várunk.

Az ipar nagy része is kint maradt,

úgy mint ki elaludt odakünn a Nap alatt.

De még így is füstölt, dohogott a kohó,

ideköltöztek a népek, sokat dolgozott a szabó.

Ám a rendszerváltozás után Ózdot elhagyta az ipari élet,

s ezzel együtt mintegy tizenötezer lélek,

míg végül nem maradtak szinte csak a más kultúrájú népek.

 

3

 

Fiatalon, szomorúan ült nyárvégeken a teraszon,

szeptemberben újabb évfolyam állt az indítóban a peronon.

Indultak más városba tanulni,

az idősebbek más merre szerencsét próbálni.

Akikkel együtt gyerekeskedett,

már mind külföldön keresett.

Sokat töprengett, hogyan törhetne meg ez…

Aztán teltek, múltak az évek,

s Ő lett az ki végre valamit téhet.

Hosszú-hosszú munkás évtizedek teltek már el azóta,

hogy egy őszött a várost végre rábízták, nem pedig egy csalóra.

Épp akkortájt alakult úgy e nagyvilág forgása,

hogy a határokon túl is elapadt a gonosz rendszer forrása.

Az erőltetett globalizált rendszerek,

szétperegni kezdtenek.

Hazája élén nemzeti pártja állott,

nagy szó volt ez, s nem valami átok.

Nehéz évek következtek, talán még rosszabbak, mint azelőtt,

sokszor még az is előfordult, hogy valaki lőtt.

Éhezés, szenvedés, pusztulás mit hozott az évtized első nagy vihara,

sokat ért akkoriban a cukor, vagy egy véka búzadara.

De ő hitte!

 

4

 

Szentül hitte, hogy a vihar után majd újra csend ül,

s úgy meg lehet majd hallani mikor az élet végre kipendül!

Hite vezérelte,

s lám, mit akart, elérte.

Pár év telt csak bele és már látszott, valami új kezdődik,

valami biztonságosabb, mely nem vergődik.

Újjáéledt a mezőgazdaság,

fejlődött a turizmus és vendéglátás,

újra lett ipari vágány.

Az ország motorja elkezdett pöfékelni,

így hát reggel sokaknak fel kellett ám kelni.

A város a határszélről beljebb került,

na nem azért mert valaki megkergült,

s hátán vitte az Alföldre és ott aztán leült!

Nem! Igazság szolgáltatott és Felvidék egy része végre visszaadatott.

Más határszéleken is életre kelt a revízió,

a történelmi Magyarország most már nem csak egy vízió.

Noha nem lett még mára sem olyan nagy, mint valaha,

de sok szép táj és büszke magyar lélek került vissza az anyaország oltalmazó karjaiba.

Ózdon is megjelentek a gazdaság indításának gyárai, vállalkozásai.

 

5

 

Amott pedig a határban ismét állatok legelnek,

nincs már egy talp alantnyi föld melyet még nem művelnek.

Kemény és áldozatos munka árán lehetett mindezt elérni,

kellett hozzá a sok tenni akaró, ki nem sajnálta életét erre ítélni.

Amint útra kelt a gazdaság,

már hajtotta is előre a Hazát!

Külföldről elkezdtek hazaszállingózni a honfitársak,

ismét itthon keresnek maguknak hű társat.

Szükség lett a jól képzett munkaerőre,

kreatív szellemi tőkére.

Keleten repesve várták termékeinket,

mintha testvéreik lennénk, aképpen tekintve minket.

Élelmiszeripar, feldolgozóipar, gépipar, bányászat, természeti kincseink

és persze vizeink, ezek a mi „bankjaink”.

Tájainkon fellehető csodaszép látványosságaink,

érdeklődőkkel töltötték fel idegenforgalmi nevezetességeink.

Végre az Arlóban található suvadással keletkezett tó is megérdemelt

fényében tündököl,

ha erre jársz nyáron, meglásd, még Te is a partján törülközöl.

Egyképpen szólván munkahelyek nyíltak,

amik pedig fiatalokat visszahívtak.

János bácsi keze nem a félelemtől remeg,

de nem is azért mert most épp a múltban mereng.

Életében kezeit szorosra kulcsolva a környékért sokat imádkozott,

 

6

 

a felépült munkahelyekért keményen meg is dolgozott.

Az ő tenni akarása nélkül ma sem indult volna be ez a szédületes fejlődés,

s most sem lenne itt más, csak a cél nélküli lődörgés.

Tele vannak az utcák, kávézók, éttermek, szórakozóhelyek,

ha itt járok mindig tudom hova megyek.

A főiskola kollégiumai környékén egy szép parkot létesítettek,

ahol koncerteket és egyéb szabadtéri programokat hirdettettek.

A vidámpark és az állatkert is gyakran látogatott,

a külföldről érkező vendégeket ámítja az őshonos magyar állat-válogatott.

Gyógyvizű strandunk télen és nyáron is nyitva van,

gyógyulni jár ide tót, lengyel, labanc.

A Budapestről Kassára tartó autópálya öt kilométerre közelíti meg a várost,

így elég sokan betérnek ide megpihenni, felfrissülni már most.

Ózd a környező földterületek megművelésének hála,

hetvennégy százalékban önellátóvá vált mára.

A megújuló energia felhasználásának köszönhetően a távfűtés ingyenes,

a tiszta ivóvízellátást kiérdemli mind, ki itt keres.

Elektromos hálózatának energiaszükségletét szintén helyben termelik meg, a

majdnem minden háztetőn fellelhető napelemek

és a dombokon létesített szélerőművek.

Az Ózdra látogató tisztségviselők mély megelégedéssel kortyolnak

a hét völgy lankáin megtermelt ízletes borból,

ami nem mástól van mint karakán helyi borásztól.

 

7

 

A völgyek mentén sorban pincesorok nyíltak,

bejárnak bőszen, akiket még csak nem is hívtak!

Ilyen képek futnak végig János bácsi gondolatain,

húsz éven át vezette a várost az emelkedés útjain.

A halott utolsó hörgéséből levezényelte az újjászületést,

így most munkája végeztével méltán nézi büszkén az ifjú dübögést.

Teljesen visszavonulva él, jártában már fel sem ismerik,

hiszen közel húsz esztendeje már, hogy elvégezte dolgait.

Bár a Magyar Király, vitézi címet adományozott neki utolsó hivatalban

töltött éve alkalmából,

mégis szinte név nélkül szemlél ki a homályos szobából.

Szerény háza azon a régi dombon áll, talán pontosan azon a helyen,

ahol gyermekként gyakran megpihent.

Szeretett ott ülni és nézni a település változó képét.

Szürke és szomorú város volt akkoriban,

de még élt a remény sokakban.

Később az is meghalt mindazokban,

akik új életet is kerestek más városokban.

Ő maradt, hite tartotta,

két keze pedig alkotta.

 

8

 

Kackiás szeme tükrében ugrándoznak a lángok,

boldogságában azonban mégis ott ül az átok.

Könnyének cseppje csordul, s nincs ki letörölje,

kezében van hát kendője.

Kendőjébe hímezve szeretője,

ki mégis elment tőle sok esztendője.

Életének útja másra volt hivatott.

Van, ki családot alapít, s nevel ugyanott,

Ő azonban csak a tetteknek élt, így hitvese mind elfogyott.

Nincs, ki továbbvigye éltének egy darabját,

átkos boldogságában tölti majd be lelkének hajóját.

A kezében lévő könyv lapjai, életének lépteit eleveníti,

példát és tanúságot hagyva majd annak, ki megérti.

 

(Történelmi adatok: Ózd város lakossága az 1981-es népszámlálási adatok

szerint 48 636 fő volt, mely a 2010-es évekre 34 000 főig esett vissza. Most, a

legfrissebb 2061-es évi adat szerint a lakosság száma 119 873 fő.)

 

Ózd, 2013. február 7.

 

 

Hazaindultam, haza mégsem érkeztem

Hazaindultam, haza mégsem érkeztem,

Pedig szerettem volna búcsúzni, mielőtt elmentem.

Hazaindultam annyi reménnyel és tervvel, szeretettel,

Most viszont nincs már tovább, mennem kell.

 

Hazaindultam, előttem a hosszú út sötétje,

Körötte a táj eltűnve, nem fénybe.

Annyit látok előre, amennyit fényszóróm enged,

Az is elég volt, mert tervem tovább terjedt.

 

Hazaindultam, vár rám a családom,

Hogy lássam őket, már annyira várom.

Csókot és puszit osztok öleléssel,

Ők azok, akikért nem számít az éjjel!

 

Hazaindultam, haza mégsem érkeztem,

Búcsúznom nem lehetett, hiába kérhettem.

Búcsúznék a szerelemtől, a szeretettől,

Édesanyámtól, édesapám erős kezeitől.

 

Az ágyamtól és a kellemes hangulattól,

Mely szobámat lengi körbe alkonyattól.

A reggel reménnyel feltöltő ébresztésétől,

Az est puha, lágy sötétjének ölelgetésétől.

 

Aranyhalaimtól kik akkor is velem voltak,

Ha lelkemnek nem volt kihez szólhat.

A kilincstől melyet annyiszor hagytam hátra,

reménnyel és jókedvvel telve, bátran.

 

Hazaindultam, haza mégsem érkeztem.

Várhatnak rám örökre kikért élni szerettem,

A sebet az idő majd heggel fedi! 

Lesz majd úgyis aki végleg feledi.

 

Haza szerettem volna most is menni,

S mindenkit újólag szorosan átölelni,

Karjaitokban szívetektől a békét meglelni,

Cserében a békéért, szeretettel megtölteni.

 

Hazaindultam, haza mégsem érkeztem,

Lehet, hogy volt, amikor vétkeztem,

De arra is akadt példa mikor jót tettem,

Arcokra egy-egy mosolyt derítettem.

 

Hazaindultam, haza mégsem érkeztem,

Útközben a sors terítékére kerülhettem,

Velem másként rendelkeztek, megértettem.

Hazaindultam, de haza sosem érkeztem.

 

…. ha rám gondolsz, kérlek végy egy nagy levegőt helyettem…

Őrült vágyódás (az „Első látásra” után egy évvel)

Még hogy a szeme mesekék!?

De oly ragyogó gyönyörűség!

Szavai bár homályba vesznek,

Mosolyai mindent feledtetnek!

 

Oly vonzó számomra eme lány,

Nem tudom ily érzés ért-e már?

Kósza pillantások mik gyakran összeérnek,

Majdnem, mint ajkak, ha már égnek!

 

Mardosom magam, lelkem tépett,

Hej, ha nem így jött volna elém a léted!

Egy asztal van köztünk, s mégis: egy egész élet…

Testvérem párja, így hát óriási lenne a vétek!

 

Megbabonáz mindenkit, kit szemei érnek,

Hangja kacér, mint éjben felcsengő ének,

Egy éve láttam először ily mennyei szépet,

Emlékszem Rá, akkor is ennyire kikészített!

 

Mintha lettél volna már enyém,

Egy másik életben talán szerettél.

Érzem közelséged és érintésed, pedig csak vágyom feléd!

Szenvedély és epedés, mégis oly berzenkedően csodaszép!

 

Szédítő a mámor és közben mégis kegyetlen,

Hogy lehet az élet ennyire szívtelen?

Esélytelenné tesz és mégis korbácsolja a vágyat,

Helyette kínálhatna inkább egy puha tágas ágyat.

 

Így telt ez az újabb találkozás,

Rajtam kívül nem tudja más,

Csak a rejtelem és a flört,

Mely végig titokban tölt.

Idén korábban hullottak a levelek

Idén korábban hullottak a levelek,

Fáradt vagyok én is, leheverek.

Borongós színtelen az ősz,

Színes álmokat nekem Te szősz.

 

Újra és újra elalszok,

Álmaimban Reád vágyok.

Meg is kaplak sokszor keveset,

Volt már aki szóvá tette ezeket?

 

Szeretném, ha teljesen enyém volnál,

Igéző szemeidtől lelked húrján át,

Selymes hajadtól szavaid csengésén,

Illatod elbódít melleid kellemes tengerén.

 

Nem örök ám ez, elszáll, mint a szó,

Álmaim hegyein-völgyein szálló hó,

Elringat engem mámorban hagyó,

Kacér röpke pillanat, boldogságot hozó.

 

Fel kell mégis ébrednem hamar,

Ha jön, korán költ a nappal.

Be még nem teltem szavaddal,

Jelenléted eltöltött izgalommal.

 

Éjszakáról éjszakára bűnözök,

Bűnös lelkem üldözött.

Nem lesz nyugalmam soha többé,

Csak ha egyszer mindent felednék.

 

Borongós színtelen az ősz,

Színes álmokat nekem Te szősz.

Idén korábban hullottak a levelek,

Fáradt vagyok én is, leheverek.

 

 

Ózd, 2013. október 14. hétfő

Az utolsó éjszaka

Ugyanaz a nő…

Ugyanúgy, mint azelőtt…

Ismét elvesztettem mielőtt,

Elhihettem volna a szép jövőt.

 

Szívem megtelt szerelemmel,

Tele kábító érzelemmel.

Rosana visszatért a halálból,

De csak több lett a talányból.

 

Most az Ördög maga küldte tán el értem,

Lelkem vigye magával, én voltam a tétlen.

Egy pillantásával könnyedén elgyengített,

Hisz oly mesés volt, amint mellettem heverészett. 

 

Én semmire fel nem eszméltem,

Hagytam, hadd érezzem amit kértem,

Bármennyire bűnös is hát a vérem,

Már tudom: Ő az én legszebb vétkem!

 

Szemem kível csak akkor nyitottam,

Mikor lelkem lent volt már a pokolban.

Lábra állnom sem lehetett onnan,

Az Ő bilincse marasztalt a Seolban.

 

Vigyáztam vele, tudtam, hogy szeszélyes,

Ismét elragadott annyira veszélyes…

Sírva szerettük egymást egész éjjelen át,

Tudtuk, többé nem ölelhetjük egyik a mást.

 

Ott volt azonban az a piszok remény,

Egyszer talán minden helyre jöhetne még.

Elmúlt végül a szenvedélyes éjszaka,

Elvágtatott tőlünk az álmok otthona.

 

A Nap kihívón kelt fel, szinte fenyegetőn,

Elvakít mindent mi értékes volt e pihe mezőn.

Fényével kergette az érzelmeket és újra e nőt:

-Kérlek emlékimben tarthassam meg Őt!

 

-Emlékezz mi volt és mit tett veled ezelőtt!

-Emlékszem, de tán nem ismertem ezt a nőt!

-Felejtened kell, eltemetne a napja előtt!

-Végezzen velem azelőtt, de Ő tartsa e tőrt!

 

Elment a Nap hajnali sugaraival,

Elvitte érzelmeim bozontjaival.

Szívem ott dobog, hol hallani hangját,

Szívem ott epedez, hol érezni illatját.

 

Véget ért hát egy újabb fejezet,

Szívemen fúrtabb seb keletkezett,

Újfent szenvedek, s vérzőn kesergek,

De többé már nem keresek szerelmet!

Derengő emlékek, visszatérő érzelmek

Vissza-visszatérnek az elmúlt érzelmek,

Cikázó, felröppenő rövidke képzelmek.

Fejem forgatom az ágyban, s nézem,

A plafon miket, s hogyan mutat nékem.

 

Nem láthatom már sugárzó két szemed,

Elrejtetted előlem szebbik feled.

Mentem és tettem érted,

Igaz ezt sohasem kérted,

 

Mégis Te vagy kit én kértem,

Ha csak napokra is, de szépen

Megvoltunk mi egymásnak, mint az a borsó meg a héja

Szép volt ez a történet, sírok is én eleget még néha.

 

Azt hittem végre én megszelídítettelek,

Aztán elmentél, lám mások sem voltak tétlenek.

Mikor szomorú volt kedved, felvettelek,

Nem sok idő telt bele, már mosolyra derítettelek.

 

Kedves, édes szavad, elbűvölő lágy mosolyod

Volt az mi nekem mindent viszonzott.

Még mikor aludni tértél is rám gondoltál,

Álommanóval sokszor üzentél át.

 

Ha mellettem tértél nyugovóra,

Nem volt alkalom hangos szóra.

Boldog napokat és éjjeleket éltünk,

Azelőtt ennyit sohasem keféltünk.

 

Ha rám néztél sejtelmes szemeddel,

Erotikus pillantásod nem temetted el.

Pillanatok alatt lázra gyúltam, a kéj eléget!

Ma sem tudom felejteni, annyira éget…

 

Elmentél és már nem kaptam semmi szépet,

Kaptam helyette mindent mi kikészített.

Éltem lassan elfogyni látszott,

Mégis Neked akartam jót Te Átok!

 

Átkos kín gyötört éjjelről nappalra,

Éreztem amint átvágsz a túloldalra.

Ételt, s italt nem vettem magamhoz,

A nők közt most is csak idiótán kavargok.

 

Egy szempárt keresek…

Azét, akiért kesergek!

Messze vannak e szemek, s csalfák,

Mit nekem tovább, ide a bitófát!

 

 

Majd elhangzott egy mondat, mely, mint kés hatolt át szívemen.

Úgy éreztem nem e világon történt, csak képzelem…

De valós volt az bizony

Mit átéltem, szörnyű iszony…

 

Szerelmem azonnal gyűlöletbe hágott, meg volt a terv is immárott:

Elfelejtek én most mindent mi jelentette nékem eddig a világot!

Teltek egyre az idők, s kezdtem magamhoz térni,

Te viszont akkor kezdtél el ismét magadhoz kérni.

 

Szeresselek hát újra, mert Te szeretsz még mindig,

Megbántál mindent mi rosszat tettél velem mindeddig.

De meghalt már az az erős bizalom,

Nem maradt csak a kínzó fájdalom.

 

Üzeneteidet olvasva bár sírtam,

S könnyek fojtottak mikor ezt írtam,

Úgy vélem emlékeddel el még nem bírtam, 

De jobb, ha érzelmeimet kiheverem majd a sírban.

 

 

Ózd, 2013. 08. 05.

Első látásra

Mikor megláttam, már éreztem mit érezhetnék,

Ha nem csak látnám, de kezem derekán pihentetném…

-Milyen volt hát ez a vendég?

Elmesélem Neked csak tessék!

 

Olyan Ő, mint kit régen ismerek!

-Szemei, szája?

Minden férfi lemered!

Az összes csillag és virág kevés lesz ellene.

 

Szemében megcsillan a szenvedélynek lángja,

Csak hát tudod, Ő épp másnak a párja.

 

Hogy én legyek vele?

Nem várja!

Hogy jobb lenne-e?

Nem bánja!

Hisz ifjonca egyként tekint reája.

 

Gondolatom azonban elkalandozott,

S bennem igen nagy gondokat okozott.

 

Egyre inkább azon merengék,

Ha Vele csak időkig együtt lehetnék,

Arcára lágy mosolyt csalnék,

S tüzes, forró érzelmimet ajkára lehelném,

Honnét a nedvesség felperzselődvén,

Máshová nyomban átszállnék.

 

Hidd el, ilyen amazon,

Nem születik minden tavaszon!

Karom dereka köré gyengéden átfonódnék,

S lélegzetünkben mi egymáséi lehetnénk.

Miként víz mossa a partot,

Emez ölel, amaz pedig alkot.

 

-Örökké, vagy épp csak reggelig?

Mondd, mit számít most ez itt?

S így, s így… cikáztak gondolatim,

Míg végül felmerült ez is: Mindez legitim?

-Kérdelek inkább: Bűn-e a vágy?

Ha egy haramia a törvényen áthág?

 

Hisz elevenen égek el Őérte,

Szenvedélye tüze szemein át eléget!

Vegyél rajtam elégtétet,

De ha egyszer kiszabadíthatnám a lángot,

Isten bizony nem keresne többé más románcot!

 

Amennyiben bűn ez, bűnbe esnék én véle,

Nem érdekel van-e vélemény másféle!

És ha nem bűn, ne büntess kérlek,

Nem vagyok én sem, csak egy esendő lélek…

 

Csak egy percig tudok szeretni

Csak egy percig tudok szeretni,

Ameddig még elhiszem,

Hogy nekem is lehet más az életem.

 

Csak egy percig tudok szeretni,

Ameddig csókolsz hevesen,

S bizakodva nézed két szemem.

 

Csak egy percig tudok szeretni,

Ameddig fogod két kezem,

Bízom benne, jó lesz így nekem.

 

Csak egy percig tudok szeretni,

Ameddig nem emlékezem,

Aztán rájövök, nem megy már ez nekem.

 

Csak egy percig tudnám feledni,

Milyen is az életem,

Újra lenne reményem és lenne hitem.

 

Csak egy percig tudnám feledni,

Mindent mi megesett velem,

Szerelembe esnék ismét! Azt hiszem...

 

Ám én már csak egy percig tudok szeretni,

Míg fogod két kezem,

Csókolsz hevesen,

S forrón nézed két szemem…